NYOMIK

Blog azoknak és azokról, akik valamilyen nyomot akarnak hagyni a világban

Friss topikok

  • Komment_Elek: Lassan két és fél év után újra olvastam a sztorit, és látom, azóta mások is írtak bőven. Megdöbben... (2012.11.14. 16:37) Akikre büszkék vagyunk
  • g.b.show: @m e o w: igyekszem megoldani a dolgot... néha sikerül, néha nem... mac-gépen sosincs vele problém... (2010.07.18. 13:15) Békakirály, királybéka
  • g.b.show: @Tatu Monk: ezt csak arra a megtisztelő jelződre reagáltam, hogy "drága, fellengzős nemzedéktársam... (2010.07.05. 14:36) Tízmillió mozi országa vagyok
  • g.b.show: @BajszosErik: Ez tetszik! Igazad van! Kösz! (2010.06.29. 07:15) Működik

Akikre büszkék vagyunk

g.b.show 2010.07.17. 19:26

 

A pasi a falnak dőlve nézelődött. Kezében söröskriglit tartott. Már legalább a hatodikat. Lelkes fiatalember beszélt hozzá, újra meg újra elmondva, hogy mennyire tiszteli és nagyrabecsüli. Aztán felajánlotta szolgálatait. Akármiben. A pasinak persze fogalma sem volt arról, hogy ki ez a fiú és mit akar. Nem is nagyon érdekelte. Figyelmét egészen más dolog kötötte le.

Egy miniszoknyás, szép mellű, hosszú combú hossteslányt bámult már régóta. Amikor a lány ismét elhaladt előtte, önkéntelenül tett felé egy lépést. Kibillent az egyensúlyából, magára löttyintett egy kis sört. A fiú, aki még mindig beszélt, rögtön felajánlotta a saját zakóját. A férfi szó nélkül félretolta lelkes imádóját, és kocsányokon lógó szemekkel elindult egy kicsit dűlöngélve a jóseggű csaj után.

Sokan odaköszöntek neki, megadták - biztos, ami biztos - régi-új telefonszámaikat, a jövőheti ebédekről és teniszpartikról, a közelgő nyaralásról érdeklődtek. Udvariasságból váltott egy-két szót azokkal, akikről úgy tudta, "fontosak". Meghallgatta, hogy melyik most a legmenőbb kupleráj, kit kellene kicsinálnia, előretolnia, zsarolnia vagy a saját érdekeire hivatkozva manipulálnia.

A lány háttal állt, amikor odaért hozzá. Bizalmasan átfogta a derekát, és belecsókolt a nyakába. A szerencsétlen vörösen-riadtan hátrafordult, de amikor meglátta a tévéből jól ismert arcot, elbizonytalanodott, visszakushadt. Láthatólag eltöprengett azon, hogy a vendégek ilyen szintű szórakoztatása is benne van-e munkaköri leírásában. Aztán döntött. Udvariasan, de határozottan lerázta magáról a férfi tolakodó, izzadt kezét, és elsietett. Talán csak azért nem mutatott hajlandóságot a dologra, mert munkaidőben volt. A tömény alkoholszag, a modortalan viselkedés, a sörhas és a nagy korkülönbség biztosan nem zavarta volna. A magabiztosság hökkentette el: hogy a férfi biztos volt benne, ő ugrani fog, csak azért, mert a pasi valaki…

A lány viselkedése teljesen felháborította a beindult hímet. Nem volt rá felkészülve, hogy pofára esik. Félhangosan káromkodott egyet, talán le is kurvázta az elsiető lányt, belekortyolt egy újabb korsó sörbe, és büfögött egy jóízűt. Hangoskodás hallatszott a ruhatár felől. Újabb illusztris vendégek érkeztek. Egymást támogatva, harsányan röhögve jöttek föl a lépcsőn. Ők már elkezdték az ünneplést valahol másutt. Elvégre ha meghoznak egy törvényt, amely legalább nyolc évet váratott magára, azt illik tiszteségesen megünnepelni. A férfi sörrel a kezében még egyszer alaposan körbejárta a lepusztított svédasztalt, hátha akad rajta valami. De nem volt szerencséje. Úgy döntött, hogy hazamegy.

Kifelé menet a kollégák ellátták néhány jó tanáccsal, hogy ilyenkor hova érdemes menni dugni. Már majdnem kiért a kapun, mikor a ruhatáros néni utánaszólt: - Államtitkár úr, itt tetszett felejteni az esernyőjét! - Visszament, magára erőltetve megnyerő, óriásplakátos mosolyát, hiszen még oly kevés idő telt el  a választások óta. Amikor becsapódott mögötte az ajtó, a ruhatáros néni még magában megjegyezte: - A tévében sokkal magasabbnak látszik.

 

 

77 komment

Békakirály, királybéka

g.b.show 2010.07.11. 17:33

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy békakirály. Jó, még nem volt király, de már majdnem. Merthogy arrafelé épp nem volt királyság. Még. Mert mint minden, ez is csak átmeneti állapot, előbb-utóbb valaki teletömi a bendőjét, és álmodik egy merészet. Hiszen tudjuk: az élet álom. Rém.

Királyság! - szólt közbe valaki, aki nem tudta, hogy kétféle tragédia van a világon, az egyik, ha valaki nem tudja megszerezni azt, amit akar, a másik meg persze az, ha megszerzi -, Királyság! - hasított a levegőbe az ujjongás, de...

De ez így félrevisz. Kezdem újra.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királybéka, aki békakirály szeretett volna lenni. Ezt persze nem kötötte bárki orrára, csak a leghűségesebbek sejthették, akiket ő maga válogatott. Nemzeti válogatott tizenegy. Vagy kevesebb. Vagy több. Tartalékok nélkül. Bejelentett igények szerint. A szabályokat be kell tartatni! Szemüveget és vakvezető kutyát a bírónak!

Na, ez így már jobb történet, nem? A lényeg úgyis az együtt dobbanás.

Királyság! - lelkesedett közbe vélhetőleg ugyanaz a hallgató, aki már az előbb is félberikkantotta a mesét, de a többség, pláne a felkent, már csak ilyen, mindig lelkesedik, ha kell, ha nem.

Egyszer ez a királybéka azt gondolta magában... Királyság! - kurjantott megint valaki, tán épp az előző, öntudatlanul is követve a mese hármas szabályát, habár ő maga nem volt legkisebb fiú, de a királybéka attól még lehetett, s a ritka rikkantás is harmadszorra szólt -, nekem kell ez a béka, amelyik tud gondolkodni!

Ezen aztán a mesélő is elgondolkodott. Mert beszélő béka, rendben, olyanról már hallott. Olyannal találkozott. Királlyal, királycsinálóval is. De gondolkodó?! És csak arra tud gondolni, hogy lesz belőle király? Ez fölöslegesnek és abszurdnak tűnt.

El is ment a kedve az egész mesétől. Mert tisztában volt azzal, hogy nagyon kellemes mások érzéseit tudni - sokkal kellemesebb, mint a gondolataikat ismerni. Mert az érzésekbe kapaszkodni is lehet, a gondolatoktól olykor menekülni se.

És abbahagyta a mesét. Egyszer volt. Másszor meg nem.

 

4 komment

Tízmillió mozi országa vagyok

g.b.show 2010.07.04. 12:24

 

 

Egyszer be kéne ülnünk a saját életünkre. Befizetni, mint egy mozielőadásra. Vagy kényelmesen letelepedni egy fotelbe, tévékészülék elé, aztán kezdődhet a nagyfilm. Peregnének a kockák, megannyi ismerős arc, esemény. És néznénk, ami velünk történt.


   Másnap esti mozi. Mert másnap az aznaphoz képest kaphatunk egy nap haladékot, hogy kizökkenjünk a mindennapjaink monotóniájából. Más nap még reménykedtünk, örömködtünk, színes híreket olvastunk, nem a világ történt körülöttünk. Úgy tettünk, mintha mi történnénk a világban. De aznap, vagyis ma újra megjelentek az újságok, háborúkkal, szerencsétlenségekkel, választások utáni ígéretekkel, politikai mézesmadzagokkal, demokráciának álcázott sokharmados diktatúrákkal.  


Ma már újra épültek a szokásos kulisszák.  

 

Ma arra ébredtem, hogy lezárják az utcát, ahol lakom, fegyver ropog, nem tudok kilépni a kapun, mintha a világháborúban lennénk. Pedig csak filmet forgatnak bérmunkában valami külhoni stáb részére. Hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok. A saját életemben vagy egy mozielőadáson.


Karinthy hőse előtt lepergett az élete mozifilmként: csakhogy a tekercseket visszafelé forgatták, így aztán a pasast először eltemették, hogy aztán igazi happy endingként végül megszülessen.

 

A mi tekercseink előre forognak – de az előre irányt, és nem fejlődést jelent. A forgatókönyvíró sem túl eredeti, ötlete legalább bizonyosan kevés. Állandóan ismétli magát. Az egyik jelenetben éppen az atyáskodó állam akar megmenteni, ha lehet, magamtól is, valamivel később egy másik állam nyúl a hónom alá, feszít ki szociális hálót, érvel, miért jó nekem, hogy emelkednek vagy csökkenek az  árak, nő a nyugdíjkorhatár,  csókosokat neveznek ki csókosnak, háború van a végeken, ocsmány a viszonyunk a közvetlen szomszédainkkal is. Nicsak, még a színészek is szinte ugyanazok. Csak a bukott főszereplők minősültek vissza statisztákká, és törtek előre az eddigi háttérszereplők.

 

És változott a mondatok külalakja. És mindent kétszer, mindent sokszor mondanak. De én bolondultam meg, sugallják.

 

Jó lenne egyszer ezt az egészet moziként nézni. Nem szereplőként, hanem mondjuk független és gazdag producerként megélni. És akkor én rendelhetném meg a drámai fordulatokat. Én dönthetném el, hogy milyen legyen a film. Horror, zombi, soft pornó vagy éppen akció.


Egyszer akár győzhetnék is. Keményen csapna le öklöm rossz emberek faragott állára, limuzin tetején érkezhetnék virággal kezemben az imádott, csak hozzám hű utcalány ablaka alá, én menteném meg mások életét, én leplezném le a korrupciót, én kérhetnék számon hűségesküket, melyek megbuktathatják a hatalmat is akár, mely fennen hirdeti, hogy politika és maffia között nem épült ki semmiféle kapcsolat, s vélhetőleg igazat is mond, hiszen a filmben kiderülne, hogy ők ketten egy és ugyanaz.  

 

Lehetnék a mozimban vígjáték, tündér kétballábas felemás cipôben, felemás élettel, rajtam és velem nevetnék. Elkövethetnék tragikus vétséget, hogy azután megtisztuljak. Vagy kimehetnék előadás közben (a saját pénzemért úgy szállok ki az életemből, ahogy nekem tetszik). Megkeresném a pereces nénit, és megkérdezném, mikor kezdődik a következő előadás. És hogy annak a filmnek jobb lesz-e a vége.


Lehetnék néző, szereplő, rendező: de mindig én döntenék, nem hagynám, hogy az én mozimban mások döntsenek helyettem. Akik koronként értem jönnek, nem ellenem.

 

Kivágnám a legszörnyűbb jeleneteket, koszt vasz koszt, mehetnek az archívumba. Hátha egyszer egy másik filmhez még jól jöhetnek. Vagy az lenne a legjobb, ha soha senki nem nézné meg ezeket a snitteket. Akkor legalább nem hiszik majd azt, hogy mese volt az egész.  

 

Be kéne egyszer ülnünk a saját életünkre. Mint egy mozielőadásra. Hogy kinevethessük, végigbőghessük a történetünket. Hogy talán meg is értsük a homályos összefüggéseket. Ülök a mozimban, közben az utcán, az ablakom alatt műlőnek, statiszták esnek össze, az újságokból meg egy lakhatatlanul barátságtalan világ köszön rám. Most, ezen az aznap is - a másnapi mozi előtt közvetlen.  

 

Azt hiszem, szégyen ide, szégyen oda, én mégiscsak kisompolygok. Visszaváltom a jegyemet, vagy átcserélem egy másik filmre. De az ajtók zárva vannak. Se jegyszedő, se portás. A mozigépészig nem is látok föl, elvakít az éles fény. Egyedül ülök a nézőtéren, egyedül szaladgálok ajtótól-ajtóig.


Tízmillió mozi országa vagyok. Mindenütt a híradó pereg? Dehogy, ez már a nagyfilm. Fekete-fehér. Drágábbra nem futotta. Az én mozim. Mindenkinek a sajátja. Még nincsen száz éves. Nincsen mozi sem. Van az agyunk, a szívünk, az életünk. Megannyi statiszta egy ócska horrorban. Mi is a címe? Történet rólunk, akik kalandvágyból itthonmaradtunk.  

 

Be kéne egyszer ülnünk a saját életünkre. Mint egy mozielőadásra. Csak épp a jegyár túl magas. És senki nem fizeti be helyettünk. Hát akkor marad az élet. Röhögni azon is lehet.

 

 

11 komment

Működik

g.b.show 2010.06.28. 15:43

Boldogan csap a tenyerembe az autószerelő, biztató mosolya végigsimogatja gerincemet és a kocsi ezüstösen csillogó testét: Működik! A rövid és mégis oly hatásos mondat teljesen egyértelmű. Azt jelenti, hogy újra használhatom az autót, nem kell rettegnem, melyik kilométerkőnél hagy majd cserben, mikor kell újra szembesülnöm a ténnyel, hogy nem tudom megkülönböztetni a kardánt a kardigántól. Vége a hét szűk esztendőnek, na jó, lehet, hogy nyolcnak, amikor nem ment, nem működött: most újra és megint és végre! Viszonzom a biztató, már-már idvezült mosolyt, fizetek (mert fizetni mindig nekem kell...) - és távozom. Az autó az első saroknál köhögni kezd, de nem hagyom kikezdeni optimizmusom vértjét. Három sarokkal odébb beragad a sebváltó, de én még mindig öntözöm jókedvem és a beígért-elvégzett munka iránti becsülésem nyíló virágait. Mire hazaérek, már nyolc újabb tragikus megfigyeléssel leszek gazdagabb a rángatástól az indexkihagyáson át a féklámpa indokolatlan meggyulladásáig.

Mit csináljak? Amikor átvettem az autót (Működik! - mosolyodott rám a szerelő, akit én választottam felelősen, megfontolt elhatározással, nekem volt rokonszenves, én döntöttem szabadon), aláírattak velem egy elismervényt, hogy a javítást rendben találtam, igaz, még akkor nem próbáltam ki a kocsit, de miért csapna be az, akit én választottam (emlékszünk: felelősen és szabadon), akinek fizetek, akit mint állampolgár végső soron eltartok, borravalóval jóltartok!? Mit tegyek? Hiszen hivatkozhat arra, hogy előre nem látható dolgok történtek, ez pedig előfordul a legjobb családban, a legjobb szerelővel is. Megszégyeníthet, hogy tulajdonképpen én vezettem rosszul, én okoztam ezeket a hibákat, túl gyors voltam, túl lassú, túl puhány, túl erôszakos, túl liberális, túlságosan bíztam a külföldi termékben stb. Rámpiríthat, kioktathat, megérthet, sajnálkozhat, magyarázkodhat. De mit tehetek én?

Vigyem vissza az autót és kérjem vissza a pénzemet? Dehát nem tudok máshová menni, őket választottam, mára pedig már ők az egyetlen márkaszervíz, amíg egy újabb megnyílik, négy évbe is beletellik. És addig is közlekednem kéne. Tegyük föl, hogy megjavítják, újra fizetek, újra hibák, újabb fizetés, és nincs megállás. Pedig becsaptak.

Vagy mégsem? Hiszen csak azt mondta választott szerelőm, hogy működik az autóm. Nem mondta, hogy jól, igaz azt se, hogy rosszul. És igaza van: az autó működik. Nem ég le, mint egy Zastava, nem esik szét kisebbségi darabokra, mint egy Dácia, nincs benne olyan szélsőségesen hideg, mint egy Moszkvicsban. Azokhoz képest működik. Rosszul működik, de megy. És ez akár büszkeséggel is tölthetne el. Nálunk legalább működik.

Újra beülök az autómba. Nem megyek vissza a szerelőhöz, biztos vannak nagyobb bajok is, mint az enyémek. Az autó hörög, ráng, villog, de megy. Működik. Csak én félek minden sarkon, minden kilométerkőnél, hogy mi lesz. És akkor rájövök, hogy hát ez a bajom ezzel az egésszel: a szerelőm az autóba a működéssel együtt beépítette a félelmet is. Az is működik. Kérdés, hogy melyik bírja tovább?

4 komment

Fűnyíró

g.b.show 2010.06.20. 10:29

Kezdjük rögtön a tanulságokkal – egy mai magyar mese esetében tán nem felesleges az idegek megnyugtatása végett a másik végén megfogni a dolgokat. Tehát azok a bizonyos tanulságok: nagyon jó, ha az ember beszél nyelveket – annál már csak az a jobb, ha van összeköttetése is. A két dolog látszólag nem függ össze. De csak látszólag. A házmesterek operettországában nagyon is.

Meglett fejjel lettem örök aszfaltkoptatóból, tősgyökeres hetedik kerületiből kertvárosi lakos. No nem a budai hegyek közt, oda sosem húzott a szívem: Erzsébetvárosból Pesterzsébetre mentem, édesanyám is Erzsébet volt, ez a név nekem szerencsét hoz, de legalább életet ad. Szóval kertvárosi lettem, életemben először – mint ez szemantikailag is kikövetkeztethető – egy szép nagy kert boldog tulajdonosa (mindez persze a feleségem hatására történt, én addig nem hittem volna, hogy a zöld szín megnyugtat, nekem abból addig csak a Fradi volt, az meg minden, csak nem megnyugtató). Ezzel a kerttel kezdődött minden. Pontosabban: a fűvel.

Melyet lehet nevezni gyepnek, pázsitnak, mindegy: a lényeg, hogy nyírni kell. (Sok mást is kell vele tenni, vetni, öntözni stb., de az gyerekjáték a heti nyíráshoz képest.) Volt a dolognak egy igazán vonzó szépsége: vehettem végre egy fűnyírót. Amire gyerekkorom óta vágytam. Sose felejtem el, az egyik első BNV-n láttam meg egy piros, benzines gépet, aztán viszontláttam az Astoriához közel egy vetőmagboltban, minden nap arra mentem iskolába, direkte átmentem a túloldalra, hogy láthassam – és akkor tessék, majd ötven évesen megadatik a nagy elégtétel, lett saját fűnyíróm. Sárga, mert pirosat nem lehetett kapni, de ez korszerű, biztonságos, remek.

Az első fűnyírás örömét nehéz megosztani kezdőkkel és beavatatlanokkal – meg se próbálom. A másodiktól kezdve aztán rájön a magamfajta, hogy szép-szép a fűnyírás, de fárasztó, koszos, izzadságos, a francnak se kell, csak a fűnek, a fűnyíró is sárga, büdös, hangos, igen, ennyit érnek a gyerekkori álmok, amikor éppen megvalósulnak. De a baj a harmadik nyíráskor történt. Vizes, magas volt a fű (nyilván kimaradt közben egy hét, esőből, de főként munkakerülésből kifolyólag, ld. fentebb…). Nehéz volt a nyírás. Aztán egyszercsak elakadt, szerintem lefulladt a gép. Magam, aki még nem nyitottam ki autó motorházfedelét (vagy ha igen, minek…), csak annyit tudtam, hogy ha egy benzinmotor lefullad, akkor az le van fulladva. Fölnyitottam tehát a fűnyíró kés fölötti fedőlapátját, megnézendő a lefulladás okát. A fedélen a világ szinte minden nyelvén szerepel egy figyelmeztetés. Ha nem is vagyok polyglott, magára adó értelmiségiként több nyelven értek-olvasok, tehát könnyedén appercipiáltam a feliratot: BELENYÚLNI TILOS!!! Szerettem a gyártót a túlzott óvatosságért, hiszen nyilván csak arra gondoltak, hogy járó motor esetén tilos a belenyúlás, így, hogy áll, hiszen lefulladt, ugye semmi veszély… azzal fölnyitottam, láttam, hogy egy hatalmas fűcsomó megakasztotta a forgókést, benyúltam, kiszabadítottam a füvet…

…és elindult a motor. A késen fölül lévő pöcök elkapta a kezemet, és szabályosan ledarálta az ujjaimat. Kertvárosi horror: a kerítésen, a házfalon, a fákon mindenütt vér, ahogy spriccel ki a kezemből. Anyósom szinte elájul, magam is, csak a feleségem van észnél. Szorítókötés,  plusz egy hatalmas törcsi az öklömre, be a kocsiba, száguld velem – akin csak egy idegen szemek elől gondosan titkolt pálmafás rövidnadrág, koszosfehér póló és strandpapucs – a Baleseti Klinikára. Én erős férfiként haldoklom az autóban, ő gyenge nőként robog, közben átköt. A klinikán – addigra az egész fürdőlepedőt átvérzi a kezem – a betegirányítóba küldenek, én már üvöltök, fáj is, ideges is vagyok, szégyellem, hogy fűnyírás közben nem hordom a TAJ-kártyámat és a születési anyakönyvi kivonatomat, de még az újraoltási bizonyítványomat sem, üvöltök, hogy talán meg kéne vizsgálni, bassza meg, mielőtt elvérzem, a hölgy rendíthetetlen, vasárnap van, amúgy is utálja az egészet, sok barom, aki ilyenkor vágja, töri, kúrja el.

Aztán mégiscsak bejutok az orvoshoz. Mondom, kurvára fáj. Mondja: elhiszi, de fájdalomcsillapító az nincsen, ez csak egy vasárnapi ügyelet, de ha a feleségem elmegy a Blahára, ott van egy nyitvatartó gyógyszertár, ott vehet pirulát, addig én menjek el a röntgenre. Mintegy fél órával később, már-már beletörődve a fájdalomba, de ép bal kezemben a röntgenfelvétellel, visszajutok az ügyeletes orvoshoz. Hümmögve nézi a felvételt, ráncolja a homlokát, mély levegőt vesz, látszik, hogy rossz hírt akar közölni, de az is nyilvánvaló, hogy ezt be akarja bugyolálni valamibe, mégiscsak emberből van ő is: - Szeret maga körmöt vágni? – fordul hozzám összekacsintó-szégyenlős félmosollyal. Közel vagyok ahhoz, hogy szájontöröljem, de nem tudom, mire akar kilyukadni, ezért válaszolok: - Ki szeret? – Látom, hogy ezt a választ várta, mert megkönnyebbülten szakad ki belőle a vallomás: - Na, mostantól erre kevesebb gondja lesz, a jobb kezén ugyanis minden ujjának minimum a felső percét csonkolnunk kell.

A szavak ott maradnak a levegőben, együttérző bárgyú mosolyától kísérve. Én pedig elképzelem magam. És nem tetszik a látvány, az érzés, a rám váró bénaság. – Feltétlenül…? – kérdeném, de közbevág: - Igen. – Nem lehetne konzultálni valakivel? – Minek? Azt hiszi, nem értek hozzá? – Nekem ekkor már mindegy: - Igen, azt hiszem. És most azonnal hívjuk föl ennek a klinikának egy orvosát, aki kézsebész, aki a barátom, tőle akarom hallani!

Most gyűlöl. De látja, hogy ölni fogok, fölveszi a telefont. Félremegy a paraván mögé, így is hallom minden szavát: - Szevasz. Itt van egy beteg, lenyírta az ujjait. Azt mondja, a barátod… Igen, a fölső percei szilánkosak, mondtam, hogy csonkolni kell… Tudod, félő, hogy bármi bentmarad és akkor… Nem, annyira nem vészes… Tényleg a barátod? … Ja, ezt nem is gondoltam… Tényleg, ő csinálta azt a műsort? … Hát ha tényleg a barátod, megpróbálhatom.

Kijön a paraván mögül. Mosolyog. Átadja a barátom üdvözletét. Hív egy másik ügyeletest az ambulanciára, engem meg átkísér a műtőbe. Azt mondja, ez lesz vagy másfél óra, de most mindjárt összerakjuk a kezemet. Mondom: - Hát mégis lehet? – Kicsit sem szégyellősen, mintha nem lenne már közös múltunk: - Hát persze, mindig van kiút, nem szeretném, ha nyomorultul érezné magát… És immár akad fájdalomcsillapító, és én fekszem a műtőasztalon elefántnyi helyi érzéstelenítések után, ő babrál, és közben kérdez színészekről, műsorokról, immár barátok vagyunk, 100 perc után azt mondja, készen is vagyunk, szerintem minden rendben lesz, minden ujja működni fog (és ma már elmondhatom: igaza lett, remek munkát végzett).

Úgy nézek ki a műtét után még hetekig, mint Ollókezű Edward, a frászt hozom mindenkire, de meggyógyulok. Nem vágták le az ujjaimat, mert ismertem valakit, aki ismerte azt, akinek az lett volna a legegyszerűbb, ha csonkol. Hogy nekem kevesebb gondom legyen a körömvágással. Lehet, hogy ez az egészségügyi refom kérdése? Nem hiszem. Ezen egyetlen reform sem segít. Én azóta ritkán vágok füvet. És gyakran sikoltok fel álmomban, immáron tudva, hogy ami lefulladt, az még beindulhat: szeretem Magyarországot!


Szólj hozzá!

Mágus

g.b.show 2010.06.17. 09:00

 

Már megint nélkülünk zajlik. Mint oly sok éve, évtizede. Már megint csak nézők vagyunk a lakomán. Pedig megváltó varázslók jöttek, mentek. Jönnek. Mennek. /Mennek?/ Ha mást nem: blogon osztják az észt. Pedig azt hittük, már megszabadultunk. De nem. Mert mágus az kell nekünk.

Mindenre van valami megoldása. Illetve megoldási javaslata. Sosem fogy ki a tanácsokból és az ötletekbôl. Csak az élteti, hogy jobb legyen. Hogy harcosabb. Hogy egy ütemre dobbanjon. Hogy ne dögöljenek a libák /s ha mégis? pedig még mennyi ötlete lett volna!/. Hogy a megítélésünk és a nemzetközi reputációnk. Hogy adjuk bele szívünket, lelkünket. Hogy méltók legyünk. Régi szép hírünkhöz. Megint. Mert közben nem voltunk. De lehetünk, csak rá kell bízni. Nem mondja, hogy nála a bölcsek köve, de azt tudja, hogy még nem látott mást magán kívül, aki ennyire. Neki bizalomra van szüksége. Aztán majd jönnek az eredmények. Csak ne legyünk türelmetlenek.

Mert ő lélekben. Meg akarásban. Megvannak hozzá a válogatási szempontjai is. Akik fanatizálhatók. Akik nem kérdeznek fölöslegesen, csak hajtanak. Nem baj, ha nem tudnak, de akkor is a mi kutyánk kölykei. Jókor, jó helyre igazoltak. Igazolták, hogy igazoltak. Igaz, még nem mutattak föl eredményeket, de majd azok is jönnek. Most a mentalitás a fontos. Hogy bent legyenek. Aki nincs vele, az nincs. Az árulja a dicsőséget. A hazát. A nevét. Játszani sokan tudnak, de az csak trükk. Neki bíznia kell bennük. Márpedig bízni csak abban lehet, aki vele. Aki csak neki. És általa. Ő a fônök, ô kapta meg gebinben. A jelszavak változhatnak, a cél ugyanaz marad. Majd ő megmutatja velük. Nekünk. Látja? Nem látja? Na látja!

A recept az ő birtokában van. Már próbálta is használni. De mindig akadályozzák. Nem dolgozhat nyugodtan. Állandóan belekötnek. Akik defetisták. Akik nem értik, hogy ő a mágus. Akik állandóan holmi eredményeket kérnek számon. Mintha nem tudnák, hogy azok jönnek majd maguktól. Csak az odáig vezető út a nehéz. Időre van szükség. Sokra. És bizalomra. Aki akadékoskodik, az jobban teszi, ha elmegy innen. De ő még ebben is önzetlenül segít. Ha nem mennek, majd ő elküldi ôket. Meg is magyarázza. Neki társak kellenek. Mamelukok. Egy akolból, egy sátorból. Akik értik az ő mágiáját. És ennek szellemében állnak a pályán. Szilárdan, moccanatlanul. Az ellenfél futkározásának sohasem bedőlve. Az is csak trükk. Ő bízik a csapatában. Hiszen a fiúk már bizonyítottak. Hogy nem értenek hozzá. Hogy hűségesek.

A mágus ellenséget lát az ellenfelekben. Csak azért, hogy lelkesítsen. Leszólja a másikat. Azt mondja a nagy tudású professzorról, hogy nem való a pályára, az újra szövetkezettek közé. Házmester-mentalitás: hátha ettől ő lesz több. Elhitetné az övéivel, hogy mindenkinél jobbak. Aki hiszi, megmaradhat. Aki tudja, hogy nem így van, takarodjon. Aki nem tud játszani, lelkesedjen. Ha mégis vereséget szenvedne, gyalázkodjon, mutogasson. Igaz, ezzel elveszítjük a másik bizalmát, a gyengébb, a kisebb iránti rokonszenvét, de megmutattuk, hogy ki a legény a gáton. Kiállítja a bíró? Persze, az is áruló. Nem rúgunk többé labdába? Dehát ki beszélt itt labdáról?! Egyre mélyebbre süllyedünk? Ez csak átmenet. Sőt: látszat. A mágus ezt már nagyon régen tudja. És olykor a lehetősége is megvan hozzá. Él vele. Visszaél. Minden gőzt a sípra ad. A többi sípot kiveri a szájakból. Ha teheti. Majd ő megmondja, ki a jó. Ki az, aki már tíz évvel ezelôtt is csak a más labdáját tudta ellopni, tehát újra számítani kell rá. Hiszen bizonyított.

Mágus mindenütt akad. Esetleg importálható. Sőt, dagványos televényen nevelhető is. Csak közben egyre mélyebbre süllyedünk a ranglistán. És mások játsszák tovább a játékot, mások álmodják a mi álmainkat. A mágus meg erőltetett menetben halad tovább. Amíg teret kap hozzá. De meddig?


 

 

Szólj hozzá!

Lőlap

g.b.show 2010.06.15. 00:34

 

Az egyik kerületi rendőrkapitányság alagsorában-pincéjében állítólag lőteret hoztak létre. Azért alakították ki, hogy a rend őrei gyakorolhassanak, de vendégül látnak civileket is. Olyanokat, akik rendelkeznek fegyvertartási engedéllyel, és szeretnének megtanulni lőni. Jól lőni. Önvédelmi okokból, nyilván. A lőállások felében általában a hivatásos állomány tartja célra a fegyverét, a további bokszokban állnak az amatőrök. Magam nem juthattam be e szentélybe - ki adna a tollon kívül más fegyvert is egy újságíró kezébe? -, de vállalkozó kedvű és foglalkozású barátaim rendszeresen vendégek itt egy kis papírlyuggatásra. Mondom, állítólag: lehet, hogy csak dicsekszenek...

Hogyan folyik a lőgyakorlat? Úgy mesélik, beáll a céltábla elé a hivatásos vagy a civil, fejére teszi a fülvédőt, célra tart. Aztán mond egy nevet. Megnevezi a lőlapot. Hangosan, érthetően, jól artikuláltan mond egy nevet. Aztán lő. Egyet vagy egy sorozatot. Majd megnézi a lőlapot, és konstatálja, sikerült-e a megnevezett illetőt kiiktatnia. Pihen, majd új lapot kér. Kezdődik az egész szertartás előlről. Célra tart, megnevez, lő. És ellenőriz. Ha elégedetlen az eredménnyel, újra lő az ugyanolyan nevű lőlapra.

Indulatlevezetés - legyinthetnénk. Ám én attól tartok, ennél azért többről van szó.

Micsoda indulatok feszülhetnek emberekben, melyeket csak így lehet levezetni? Próbálom magam elé képzelni a helyzetet. Áll valaki a lőállásban, szemben vele a körkörös felfestésű vagy épp emberi sziluettet mutató papír. Eszébe jut az okos méltóság, akinek egyik csemetéje fegyverben, a másik olajban utazik, fejenként több száz milliót vágva zsebre, papa hatalmával megtámogatva - emelkedik a fegyver, célra tart, megnevez, lő. Ott szemben a sajtóharcos, aki mindenkit kiszolgált már, aki sclerosis politicus betegségében nyáladzik és hörög, nemzeti liberalizmust hazudik és hatalmat tébolyul - emelkedik a fegyver, célra tart, megnevez, lő. Ott az ájtatos demagóg, aki ügynökként ellenséget kreál, aki pénzügyi összefonódásokat dörög, s közben milliókat tesz zsebre el nem végzett munkáért, hisz valamiből támogatni kell az éhezô fiókfasisztákat - célra tart, megnevez, lő. Látom az eszement Savonarolaként fröcsögő egyházfit, aki egyenlőséget prédikál, s közben megmondja, hogy Isten előtt mégiscsak kik az egyenlőbbek - célra tart, megnevez, lő. Ott a hivatali főnök, a vezérakármi, aki milliókat költet el koncepciós ügyekre, s közben közveszélyes bűnözők grasszálnak büntetlenül - célra tart, megnevez, lő. Ott van a tegnapi barát, aki egyetlen szóra válik árulóvá-zsoldossá, a helyünkre lép, műsort készít, újságot ír, nem köti sem etika, sem morál – célra tart, megnevez, lő. És még hányan juthatnak eszükbe mindazoknak, akik beállnak a lőállásba. Gyakorolni? Vagy csak úgy levezetésként?

Vagy felkészülés gyanánt? Merthogy gondolni kell a jövőre is? Abban reménykednek, hogy egyszer a lőlapokat a megnevezett személyek helyettesítik majd? Nem, erre gondolni sem szabad. Ahogy arra sem szívesen gondolok, hogy Bronson rossz filmje, a Bosszúvágy tíz év alatt lassan a kedvenceim közé nőtte föl magát. Nem, elhessegetem ezeket a víziókat. Kell legyen más megoldás. Csak más megoldás lehet!

Emelkedik a fegyver. Célra tart. Megnevez. Megnevez! Megnevez!! Megnevez!!! És aztán nem...

 

Szólj hozzá!

Vébéláz

g.b.show 2010.06.07. 14:41

Olvasom, hogy a kapusok utálják a focivébé hivatalos labdáját. A mezőnyjátékosok sem szeretik, de atavisztikus gyűlölet csak akkor ébred bennük iránta, amikor a kapusuk gyűlölni kezdi. Mert például gólt kapott.

Amióta a világversenyekre új és újabb labdákat találnak ki élelmes, a profitot a játék elé és fölé helyező sportszergyártók, azóta minden egyes újabb darabot gyűlölet, de minimum ellenérzés fogad. Szerintem úgy kéne ezt csinálni, ahogy a brit parlament a költségvetési előterjesztésekkel szokta volt: előre tervezve, aztán késleltetve lenyomni a keserű falatot a játékosok torkán. Például: idén azt kellene mondani, hogy megvan a következő EB vagy olimpia, de akár VB labdája is, nosza, próbáljuk ki! De, drága sporttársak, nyugi, ha nem tetszik, semmi baj, idén még a megszokottal játszhatnak! (Azt nem kell hozzátenni: azzal, amit négy éve utáltak...) És akkor elkezdik szokni, június-júliust végigjátsszák az előzővel, a következő világversenyre meg bedobják a mostani útáltat - miközben már ott van a következő, amit még jobban lehet fikázni, és akkor a mostani már tök rendben levőnek tűnik majd... Így is négy évenként le lehet cseréltetni az összes hivatalos labdát, csak éppen nyolc évig tart az etetési-hülyítési idő.

Már látom, lesznek, akik azt hiszik, hogy a politikai váltógazdaságról beszélek... Pedig nem! Csak üzleti tippet akarok adni az elszegényedéssel küszködő sportszer-előállító multiknak! Magam olyan legendásan sikeres üzletember vagyok, hogy a helyükben megfogadnám magamat... Mert az üzlet a legfontosabb.

A legendás kapus úgy fogalmaz, hogy azért ennyi az utolsó pillanatos sérülés a vébé előtt, mert a játékosok teljesen ki vannak zsigerelve évadonként 50-60 tétmeccsel, erre nyár elején, szinte rápihenés nélkül már jön is a legnagyobb világverseny - és mindez csak a FIFA számára jó, nekik is csak üzleti szempontból.

Mi tagadás, Chilavertnek igaza lehet: a mai napon egy komplett világválogatottat lehetne összerakni az utolsó pillanatban megsérült sztárokból, meghatározó focistákból. És különösen elgondolkodtató, hogy a legtöbbjük nem is igazán éles helyzetben, hanem egy-egy rossz mozdulattól edzés vagy edzőmeccs - amilyenen a hollandok alázták vérig minap a hazai softball vagy mifranc alakulatot - közben sérült meg súlyosan. Mert nem bírják az izmai, az inai.

Én még emlékszem, amikor a hatvanas-hetvenes években megindult a vita, hogy a sport a kultúra része-e? S ha igen, akkor vajon a kultúra üzlet-e? Ma már nem kérdezünk ilyen butaságokat - akkor is más helyett csináltuk, más kérdések csomagolására használtuk -, ma már tudjuk, hogy minden üzlet. Üzleti kultúra és üzleti sport: ezek a létező fogalmak. Hogy része lehet-e az üzletnek a kultúra? Meg a sport? Chilavert arra gyanakszik, hogy egy isten van csak - a pénzé. Puskás egykor azt mondta: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Tudjuk, hazai, ránézésre hasonló játékot űző utódai közgazdaságilag fejlettebbek lettek, ezt a kirkegaard-i vagy-vagy szemléletet a sutba vágták, s rájöttek, hogy kis pénz, nagy lófasz, nagy pénz, még nagyobb... semmittevés, nem fogunk mi válogatni, tessék adni a nagy pénzt, és mi majd jól szerepelünk felmosórongyként, ez még nem az euro-övezet ám!

Szóval üzletről szól a most következő egy hónap. Is. Ha kis szerencsénk van, kerül a polcra némi foci is. Optimisták azért ne legyünk: ha valaki mégis bizakodásra vágyna, olvasson gazdasági portálokat...

Szólj hozzá!

Helyesbítés

g.b.show 2010.06.05. 12:27

Varga Mihály helyesbített. Kicsit el is határolódott. Bár nem mondott sok konkrétumot. Most olyan a történet, mint egy Helyszínelők-epizód a főcím előtt. Most akkor van csontváz? És mennyi? És mekkora? És ha van, mi mégis? Mi mégis tartjuk a hiánycélt? Elkapjuk a bűnöst? El bizony!

Az előző bejegyzésem sztoriját folytatva: valaki rájött a túlforgalmas kapitányi hídon, hogy lehet a gőz egy részét hajtóenergiaként is hasznosítani? Ez már tényleg forradalom! Ipari foradalom a javából...

Szólj hozzá!

Baki

g.b.show 2010.06.05. 09:46

Baki volt-e, hogy előbb Kósa Lajos, majd a vágtában csatlakozó Varga Mihály, legvégül meg az elnöki kormányfői szóvivő legörögözte a magyar társadalmat és gazdaságot, arra próbálva felhívni a művelt világ figyelmét, hogy csődben vagyunk?!

Sok magyarázatot olvashatni. Hogy igen, baki volt, ezt elkúrták. Nagyon. Hogy a frászt volt baki, ezek őszinte emberek, nem fognak néhány százezer deviza-adós kedvéért hazudni, nem, ők megmondják, meg ám! Mások szerint tudatos gazdaságpolitikai húzás volt, igenis gyengíteni kell a forintot, ez tesz jót a vállalkozásoknak, márpedig azok élénkítése nélkül nem tud semmilyen előrelépés történni, tehát a francba a rövidlátó többséggel, amikor van hosszú távra gondolkodó, három-négy tagú elit is. Rosszindulatú elemzők szerint meg kellene nézni, kinek volt tőzsdei haszna a hírrengés nyomán, ki vett és adott el jókor, s hogy vannak-e offshore lovagok, akiknek ez jól jött. Néhányan tudni vélik, hogy az egész csak a zsigeri kommunistázásból fakad, az érthető nyolc éves dühből, hogy egy jó kis szekrénycsontvázozás némi csúsztatást is megér. Megint mások büszkék arra, hogy a görögökhöz hasonlíttatunk, akik nemcsak a kultúrát adták Európának, de a görög joghurt receptjét is, és erre még mi, a túrórudi hazája is jók lehetünk.

Baki-e, ha a gazdasági csúcsminiszter egy hét alatt olyanokat mond, hogy már a második héten kínosan magyarázkodnia kelljen a piacon? Baki-e, ha a kulturális álamtitkár nyílt levében tiltakozik saját kormánya döntése ellen? Baki-e, ha a kormányfő és a bankelnök nyílt színen veszekednek, nehogy a forint jó állapotban legyen, baki-e, ha a jegybank és a kormány helyzetértékelése nem vág egybe? Baki-e, ha úgy kommunikáljuk ki magunkból az évszázados történelmi sérelmet, hogy közben magasról szarunk teszünk mások érzékenységére? Baki-e, ha simogató-elnéző mosollyal bakinak tekintjük csak ezeket a dolgokat?

Még a hál'isten elmúlt átkosban volt egy vicc, miszerint a kikötőben vesztegel a kommunizmus hajója, nem akar indulni. Semmi sem segít, akármit próbálnak. Végül a kapitány odarendeli a hajó tervezőjét, kis kecskeszakállas, sapkás fickót, valami Uljanovot. Az két napig vizsgálódik, harmadik napon a kapitány magához rendeli, dühödten számonkérve, hogy mi a rossebb van már?! Mire a tervező annyit mond csak:- Á, semmi különös, csak egy kis baki. Minden gőzt a sípra adtak...

Szólj hozzá!

Kompetencia

g.b.show 2010.06.05. 09:21

NyomiAnyunak három gyereke van, mindhárom iskolás korú. De csak egyikük esett bele idén az országos kompetencia vizsgálatba. Ezt a mérést az ország minden iskolájában elvégzik a 4., a 6. és a 8. osztályosok körében. Nyilvánvalóan az a célja, hogy időről időre felmérje a tanulók és az iskolák tudás- és gondolkodás-szintjét, vagyis érvényes képet fessen például az alsótagozatos képzés helyzetéről.

A gyerekek egy előre kijelölt napon bemennek az iskolába, de a megszokott órarend helyett háromszor egy órában tesztet töltenek ki. A negyedikeseké a magyar nyelvi tudást, a gondolkodási-logikai képességeket és a matematikai szintet volt hivatott felmérni. KisNyomi ideges volt, egy gyerek számára ez mégiscsak vizsgaféleség, amúgy is teljesítés központú a tanítás, minden a jegyekről szól, a készségek senkit nem érdekelnek, csak a megfelelés, a továbbtanulási kvóta és ilyenek, de minderről KisNyomi csak annyit tudott, hogy még az ő okos szülei is állandóan azzal nyaggatták, hogy milyen jegyet hoz haza...

Tegyünk is itt egy csöpnyi kitérőt. Újra fellángolt ugyanis a vita, hogy most akkor buktassunk alsó tagozaton vagy ne. Mindez egy olyan országban, ahol a funkcionális analfabéták száma az utóbbi időben inkább nőtt, mint csökkent volna, ahol nem sikk olvasni vagy példul tisztában lenni a magyar nyelv, az anyanyelv szépségeivel és szabályaival... Egy olyan oktatási rendszerben, ahol elsőben és másodikban szöveges értékelést kell adni a gyerekekről, nem osztályzatokkal befolyásolni őket, ezt viszont nagyjából senki nem tartja be, a szöveges értékelőt piros és fekete pontok, ezekből a pontokból összeálló kisötösök vagy épp kisegyesek, majd ezekből osztályzatok előzik meg. Vagyis képmutató az egész rendszer.

Ebben a farizeus megközelítésben egyáltalán nem baj, ha újra törvényes lesz a buktatás. Egyrészt szembe lehet nézni egy családban a tényleges helyzettel: tudom, ez nagyon zavaró és nálunk nem is megszokott vagy elfogadott attitűd. Én nem bánom, ha a gyerekek megtanulják, hogy képességeiknek, szorgalmuknak, tehetségüknek és akaratuknak bizony következményei vannak. Az sem baj, ha egyesek így kisegítő osztályba kényszerülnek: mert az sem megoldás, hogy egy-két tanuló úgy húzza vissza a többieket, hogy végül senki sem sajátíthatja el a meghatározott tananyagot, egy egész közösség lassul végzetesen le néhány alkalmatlan okán.

Hogy aztán ez a buktatás megoldja-e tényleg az alsós oktatás helyzetét, hogy eredményes lesz-e hosszú távon, nem tudható. A skandináv államokban nem buktatnak, mégis jó a telejsítményszint - csakhogy azok őszintébb társadalmak. Franciaországban buktatnak, de attól még nem emelkedett a színvonal - lehet, hogy a farizeus-faktor ott is úgy működik, mint nálunk.

De vissza a kompetencia-méréshez, ha már a farizeusságnál tartunk. Ülnek a gyerekek az osztálytermekben, nyitva a teremajtók, hogy a központilag az iskolákba kivezényelt egy-két instruktor is szemmel tarthassa a tesztek kitöltését. Melyet egyébként az iskola tanárai felügyelnek. Utóbbiak vannak többen. Aminek akkor van jelentősége, ha az igazgató utasítást ad, hogy az iskolának jól kell szerepelnie. Ilyenkor a tanárok segítenek a gyerekeiknek, mert a jobb eredménnyel az iskolát fogja magasabbra értékelni a központ. Remek példa: a tanulók egyszerre tanulják meg, hogyan kell és lehet csalni, megértik rögvest a kompetencia szó jelentését is (amihez nem értesz, ne halaszd holnapra!), növelik a hovatartozás büszkeségét is bennük (én egy jól teljesítő közösség tagja vagyok, most csaltuk idáig magunkat).

Ez a kifelé csalás. Úgy is hívhatjuk: az országiskolaimázs... De befelé is rombolunk. Van olyan intézmény, ahol titokban fénymásolatot készítettek az összes gyerek tesztjéről. Azért, hogy az országos felméréstől, annak céljaitól teljesen függetlenül majd jól leosztályozzák őket. És - mert minden fokozható - majd ennek alapján osszák be őket kasztokba, így állítva össze csoportokat, osztályokat, eldöntve, ki járjon matekból Kati nénihez, aki bizony jobb és erősebb, mint Zoli néni, aki a reszlinek persze még jó...

NyomiAnyu éppen veszekedett KisNyomival, hogy milyen lesz az év végi jegye idegen nyelvből. De közben arra gondolt, hogy a kislányát  most próbálták csaláshoz használni, kasztba szegregálni kompetenciamérés ürügyén. És ez rettentően felbaszta felnyomta a vérnyomását. És csak ült, szégyellte magát mások helyett is. És már nem tudta, kompetens szülő maradhat-e egy inkompetens rendszerben...

Szólj hozzá!

Kik azok a nyomik?

g.b.show 2010.06.05. 01:00

 

A Nyomik azok a lények, akik NYOMOT HAGYNAK A TÖRTÉNELEMBEN!

A Nyomik a mi családunk. Jó, ha valakinek nem tetszik: akkor az enyém. Vállalom.

Mert szeretem őket.

A Nyomik azok a lények, akikről a nyomik.hu website szól. Van róluk mese - folytatásokban, minden nap újabb és újabb részekkel. Meg fényképekkel, rajzokkal. A Nyomiknak van véleményük a világról: a sajátjukról meg az emberekéről egyaránt. És ha kedvük szottyan, ezt meg is írják. Hol a saját oldalukon, máskor meg itt.

A Nyomik - némelyikük legalább - másképp gondolkodnak a világról is, magukról is. Ezért aztán ezen az oldalon megtalálhatod, mire gondolnak ők, milyen történeteket mesélnek egymásnak és nekünk. Olvashatsz írásokat róluk és tőlük. Beszélgethetsz velük, kommentálhatod a véleményüket, és ők válaszolnak.

Ha megtetszenek: megveheted őket, mármint az őket ábrázoló babákat, hogy neked is legyen saját nyomi családod. Vagy vehetsz tőlük kerámiákat, lophatsz tőlük jó mondásokat és élményeket, recepteket és bölcsességeket.

Azt szeretnénk, ha a Nyomik a barátaitok lennétek.

Azt szeretném, ha ezen az oldalon megírnák ők is a felhorgadásaikat, az örömeiket. Azt szeretném, ha Ti is válaszolnátok, ha Ti is megírnátok a magatokét. Azt szeretném, ha mindez nem anyázva történne: attól, hogy valamiben nem értünk egyet, még tisztelnünk kell egymást.

Apám - tán tiszteletbeli Nyomi volt? őszinte, szép ember - mesélte mindig, hogy Kolozsvárott, a Zöld Pázsit utcában, ahol nagyapám malma volt - ő mesélt nekem először, lisztillatú, gyönyörű meséket -, szóval hogy ha ő játszani akart, focizni a többiekkel, akkor a magyar mellett tudnia kellett románul és németül, ismernie és tisztelnie kellett minimum három vallást, épp úgy, ahogy a többieknek is, és ez természetes volt... és apám ezt adta tovább nekem, a mások tiszteletét, hogy csak az emberség vagy annak hiánya lehet a mérce, semmi más, és ez nem mese, ez lisztillatú történelem, mert a nagyapám malmát államosították, s aztán a saját egykori malmában lehetett alkalmazott, de a meséit éppúgy őrölték tovább a malomkövek, már nekem mesélt, mert apám nem tehette be a lábát abba az országba, ahonnan eljött, megszökött, van is szerb meg török féltestvérem, jaj, de nagy kópé voltál, apa, szóval apám nem mehetett vissza, csak már későn, amikor már nem éltek a szülei, akkor láttam egyetlen egyszer sírni az én erős, szép apámat, amikor árván, de megint ott volt Kolozsvárt, nem jártam ott vagy húsz éve...

Szóval a Nyomik! Kedves, fura lények, mackónadrágból teremtett olykor gondolkodók, szeressétek őket, s ha nem, legalább ne utáljátok, ők nem bántottak senkit, nem is fognak!

Ha a véleményüket mondják, azt sem bántásból teszik. De néha nekik is tele lesz - a mijük is? És olyankor úgy tűnhet, provokálnak. Pedig nem. Ahogy egyik kedvenc írójuk fogalmazta: nem a tökélyt keresik, csak olyasvalamit vagy olyasvalakit, aki vagy ami elég biztonságérzetet ad nekik, hogy bizonytalanok maradhassanak...

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása