Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy békakirály. Jó, még nem volt király, de már majdnem. Merthogy arrafelé épp nem volt királyság. Még. Mert mint minden, ez is csak átmeneti állapot, előbb-utóbb valaki teletömi a bendőjét, és álmodik egy merészet. Hiszen tudjuk: az élet álom. Rém.
Királyság! - szólt közbe valaki, aki nem tudta, hogy kétféle tragédia van a világon, az egyik, ha valaki nem tudja megszerezni azt, amit akar, a másik meg persze az, ha megszerzi -, Királyság! - hasított a levegőbe az ujjongás, de...
De ez így félrevisz. Kezdem újra.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királybéka, aki békakirály szeretett volna lenni. Ezt persze nem kötötte bárki orrára, csak a leghűségesebbek sejthették, akiket ő maga válogatott. Nemzeti válogatott tizenegy. Vagy kevesebb. Vagy több. Tartalékok nélkül. Bejelentett igények szerint. A szabályokat be kell tartatni! Szemüveget és vakvezető kutyát a bírónak!
Na, ez így már jobb történet, nem? A lényeg úgyis az együtt dobbanás.
Királyság! - lelkesedett közbe vélhetőleg ugyanaz a hallgató, aki már az előbb is félberikkantotta a mesét, de a többség, pláne a felkent, már csak ilyen, mindig lelkesedik, ha kell, ha nem.
Egyszer ez a királybéka azt gondolta magában... Királyság! - kurjantott megint valaki, tán épp az előző, öntudatlanul is követve a mese hármas szabályát, habár ő maga nem volt legkisebb fiú, de a királybéka attól még lehetett, s a ritka rikkantás is harmadszorra szólt -, nekem kell ez a béka, amelyik tud gondolkodni!
Ezen aztán a mesélő is elgondolkodott. Mert beszélő béka, rendben, olyanról már hallott. Olyannal találkozott. Királlyal, királycsinálóval is. De gondolkodó?! És csak arra tud gondolni, hogy lesz belőle király? Ez fölöslegesnek és abszurdnak tűnt.
El is ment a kedve az egész mesétől. Mert tisztában volt azzal, hogy nagyon kellemes mások érzéseit tudni - sokkal kellemesebb, mint a gondolataikat ismerni. Mert az érzésekbe kapaszkodni is lehet, a gondolatoktól olykor menekülni se.
És abbahagyta a mesét. Egyszer volt. Másszor meg nem.
