Olvasom, hogy a kapusok utálják a focivébé hivatalos labdáját. A mezőnyjátékosok sem szeretik, de atavisztikus gyűlölet csak akkor ébred bennük iránta, amikor a kapusuk gyűlölni kezdi. Mert például gólt kapott.
Amióta a világversenyekre új és újabb labdákat találnak ki élelmes, a profitot a játék elé és fölé helyező sportszergyártók, azóta minden egyes újabb darabot gyűlölet, de minimum ellenérzés fogad. Szerintem úgy kéne ezt csinálni, ahogy a brit parlament a költségvetési előterjesztésekkel szokta volt: előre tervezve, aztán késleltetve lenyomni a keserű falatot a játékosok torkán. Például: idén azt kellene mondani, hogy megvan a következő EB vagy olimpia, de akár VB labdája is, nosza, próbáljuk ki! De, drága sporttársak, nyugi, ha nem tetszik, semmi baj, idén még a megszokottal játszhatnak! (Azt nem kell hozzátenni: azzal, amit négy éve utáltak...) És akkor elkezdik szokni, június-júliust végigjátsszák az előzővel, a következő világversenyre meg bedobják a mostani útáltat - miközben már ott van a következő, amit még jobban lehet fikázni, és akkor a mostani már tök rendben levőnek tűnik majd... Így is négy évenként le lehet cseréltetni az összes hivatalos labdát, csak éppen nyolc évig tart az etetési-hülyítési idő.
Már látom, lesznek, akik azt hiszik, hogy a politikai váltógazdaságról beszélek... Pedig nem! Csak üzleti tippet akarok adni az elszegényedéssel küszködő sportszer-előállító multiknak! Magam olyan legendásan sikeres üzletember vagyok, hogy a helyükben megfogadnám magamat... Mert az üzlet a legfontosabb.
A legendás kapus úgy fogalmaz, hogy azért ennyi az utolsó pillanatos sérülés a vébé előtt, mert a játékosok teljesen ki vannak zsigerelve évadonként 50-60 tétmeccsel, erre nyár elején, szinte rápihenés nélkül már jön is a legnagyobb világverseny - és mindez csak a FIFA számára jó, nekik is csak üzleti szempontból.
Mi tagadás, Chilavertnek igaza lehet: a mai napon egy komplett világválogatottat lehetne összerakni az utolsó pillanatban megsérült sztárokból, meghatározó focistákból. És különösen elgondolkodtató, hogy a legtöbbjük nem is igazán éles helyzetben, hanem egy-egy rossz mozdulattól edzés vagy edzőmeccs - amilyenen a hollandok alázták vérig minap a hazai softball vagy mifranc alakulatot - közben sérült meg súlyosan. Mert nem bírják az izmai, az inai.
Én még emlékszem, amikor a hatvanas-hetvenes években megindult a vita, hogy a sport a kultúra része-e? S ha igen, akkor vajon a kultúra üzlet-e? Ma már nem kérdezünk ilyen butaságokat - akkor is más helyett csináltuk, más kérdések csomagolására használtuk -, ma már tudjuk, hogy minden üzlet. Üzleti kultúra és üzleti sport: ezek a létező fogalmak. Hogy része lehet-e az üzletnek a kultúra? Meg a sport? Chilavert arra gyanakszik, hogy egy isten van csak - a pénzé. Puskás egykor azt mondta: kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci. Tudjuk, hazai, ránézésre hasonló játékot űző utódai közgazdaságilag fejlettebbek lettek, ezt a kirkegaard-i vagy-vagy szemléletet a sutba vágták, s rájöttek, hogy kis pénz, nagy lófasz, nagy pénz, még nagyobb... semmittevés, nem fogunk mi válogatni, tessék adni a nagy pénzt, és mi majd jól szerepelünk felmosórongyként, ez még nem az euro-övezet ám!
Szóval üzletről szól a most következő egy hónap. Is. Ha kis szerencsénk van, kerül a polcra némi foci is. Optimisták azért ne legyünk: ha valaki mégis bizakodásra vágyna, olvasson gazdasági portálokat...
