Az egyik kerületi rendőrkapitányság alagsorában-pincéjében állítólag lőteret hoztak létre. Azért alakították ki, hogy a rend őrei gyakorolhassanak, de vendégül látnak civileket is. Olyanokat, akik rendelkeznek fegyvertartási engedéllyel, és szeretnének megtanulni lőni. Jól lőni. Önvédelmi okokból, nyilván. A lőállások felében általában a hivatásos állomány tartja célra a fegyverét, a további bokszokban állnak az amatőrök. Magam nem juthattam be e szentélybe - ki adna a tollon kívül más fegyvert is egy újságíró kezébe? -, de vállalkozó kedvű és foglalkozású barátaim rendszeresen vendégek itt egy kis papírlyuggatásra. Mondom, állítólag: lehet, hogy csak dicsekszenek...
Hogyan folyik a lőgyakorlat? Úgy mesélik, beáll a céltábla elé a hivatásos vagy a civil, fejére teszi a fülvédőt, célra tart. Aztán mond egy nevet. Megnevezi a lőlapot. Hangosan, érthetően, jól artikuláltan mond egy nevet. Aztán lő. Egyet vagy egy sorozatot. Majd megnézi a lőlapot, és konstatálja, sikerült-e a megnevezett illetőt kiiktatnia. Pihen, majd új lapot kér. Kezdődik az egész szertartás előlről. Célra tart, megnevez, lő. És ellenőriz. Ha elégedetlen az eredménnyel, újra lő az ugyanolyan nevű lőlapra.
Indulatlevezetés - legyinthetnénk. Ám én attól tartok, ennél azért többről van szó.
Micsoda indulatok feszülhetnek emberekben, melyeket csak így lehet levezetni? Próbálom magam elé képzelni a helyzetet. Áll valaki a lőállásban, szemben vele a körkörös felfestésű vagy épp emberi sziluettet mutató papír. Eszébe jut az okos méltóság, akinek egyik csemetéje fegyverben, a másik olajban utazik, fejenként több száz milliót vágva zsebre, papa hatalmával megtámogatva - emelkedik a fegyver, célra tart, megnevez, lő. Ott szemben a sajtóharcos, aki mindenkit kiszolgált már, aki sclerosis politicus betegségében nyáladzik és hörög, nemzeti liberalizmust hazudik és hatalmat tébolyul - emelkedik a fegyver, célra tart, megnevez, lő. Ott az ájtatos demagóg, aki ügynökként ellenséget kreál, aki pénzügyi összefonódásokat dörög, s közben milliókat tesz zsebre el nem végzett munkáért, hisz valamiből támogatni kell az éhezô fiókfasisztákat - célra tart, megnevez, lő. Látom az eszement Savonarolaként fröcsögő egyházfit, aki egyenlőséget prédikál, s közben megmondja, hogy Isten előtt mégiscsak kik az egyenlőbbek - célra tart, megnevez, lő. Ott a hivatali főnök, a vezérakármi, aki milliókat költet el koncepciós ügyekre, s közben közveszélyes bűnözők grasszálnak büntetlenül - célra tart, megnevez, lő. Ott van a tegnapi barát, aki egyetlen szóra válik árulóvá-zsoldossá, a helyünkre lép, műsort készít, újságot ír, nem köti sem etika, sem morál – célra tart, megnevez, lő. És még hányan juthatnak eszükbe mindazoknak, akik beállnak a lőállásba. Gyakorolni? Vagy csak úgy levezetésként?
Vagy felkészülés gyanánt? Merthogy gondolni kell a jövőre is? Abban reménykednek, hogy egyszer a lőlapokat a megnevezett személyek helyettesítik majd? Nem, erre gondolni sem szabad. Ahogy arra sem szívesen gondolok, hogy Bronson rossz filmje, a Bosszúvágy tíz év alatt lassan a kedvenceim közé nőtte föl magát. Nem, elhessegetem ezeket a víziókat. Kell legyen más megoldás. Csak más megoldás lehet!
Emelkedik a fegyver. Célra tart. Megnevez. Megnevez! Megnevez!! Megnevez!!! És aztán nem...
