Boldogan csap a tenyerembe az autószerelő, biztató mosolya végigsimogatja gerincemet és a kocsi ezüstösen csillogó testét: Működik! A rövid és mégis oly hatásos mondat teljesen egyértelmű. Azt jelenti, hogy újra használhatom az autót, nem kell rettegnem, melyik kilométerkőnél hagy majd cserben, mikor kell újra szembesülnöm a ténnyel, hogy nem tudom megkülönböztetni a kardánt a kardigántól. Vége a hét szűk esztendőnek, na jó, lehet, hogy nyolcnak, amikor nem ment, nem működött: most újra és megint és végre! Viszonzom a biztató, már-már idvezült mosolyt, fizetek (mert fizetni mindig nekem kell...) - és távozom. Az autó az első saroknál köhögni kezd, de nem hagyom kikezdeni optimizmusom vértjét. Három sarokkal odébb beragad a sebváltó, de én még mindig öntözöm jókedvem és a beígért-elvégzett munka iránti becsülésem nyíló virágait. Mire hazaérek, már nyolc újabb tragikus megfigyeléssel leszek gazdagabb a rángatástól az indexkihagyáson át a féklámpa indokolatlan meggyulladásáig.
Mit csináljak? Amikor átvettem az autót (Működik! - mosolyodott rám a szerelő, akit én választottam felelősen, megfontolt elhatározással, nekem volt rokonszenves, én döntöttem szabadon), aláírattak velem egy elismervényt, hogy a javítást rendben találtam, igaz, még akkor nem próbáltam ki a kocsit, de miért csapna be az, akit én választottam (emlékszünk: felelősen és szabadon), akinek fizetek, akit mint állampolgár végső soron eltartok, borravalóval jóltartok!? Mit tegyek? Hiszen hivatkozhat arra, hogy előre nem látható dolgok történtek, ez pedig előfordul a legjobb családban, a legjobb szerelővel is. Megszégyeníthet, hogy tulajdonképpen én vezettem rosszul, én okoztam ezeket a hibákat, túl gyors voltam, túl lassú, túl puhány, túl erôszakos, túl liberális, túlságosan bíztam a külföldi termékben stb. Rámpiríthat, kioktathat, megérthet, sajnálkozhat, magyarázkodhat. De mit tehetek én?
Vigyem vissza az autót és kérjem vissza a pénzemet? Dehát nem tudok máshová menni, őket választottam, mára pedig már ők az egyetlen márkaszervíz, amíg egy újabb megnyílik, négy évbe is beletellik. És addig is közlekednem kéne. Tegyük föl, hogy megjavítják, újra fizetek, újra hibák, újabb fizetés, és nincs megállás. Pedig becsaptak.
Vagy mégsem? Hiszen csak azt mondta választott szerelőm, hogy működik az autóm. Nem mondta, hogy jól, igaz azt se, hogy rosszul. És igaza van: az autó működik. Nem ég le, mint egy Zastava, nem esik szét kisebbségi darabokra, mint egy Dácia, nincs benne olyan szélsőségesen hideg, mint egy Moszkvicsban. Azokhoz képest működik. Rosszul működik, de megy. És ez akár büszkeséggel is tölthetne el. Nálunk legalább működik.
Újra beülök az autómba. Nem megyek vissza a szerelőhöz, biztos vannak nagyobb bajok is, mint az enyémek. Az autó hörög, ráng, villog, de megy. Működik. Csak én félek minden sarkon, minden kilométerkőnél, hogy mi lesz. És akkor rájövök, hogy hát ez a bajom ezzel az egésszel: a szerelőm az autóba a működéssel együtt beépítette a félelmet is. Az is működik. Kérdés, hogy melyik bírja tovább?
