Másnap esti mozi. Mert másnap az aznaphoz képest kaphatunk egy nap haladékot, hogy kizökkenjünk a mindennapjaink monotóniájából. Más nap még reménykedtünk, örömködtünk, színes híreket olvastunk, nem a világ történt körülöttünk. Úgy tettünk, mintha mi történnénk a világban. De aznap, vagyis ma újra megjelentek az újságok, háborúkkal, szerencsétlenségekkel, választások utáni ígéretekkel, politikai mézesmadzagokkal, demokráciának álcázott sokharmados diktatúrákkal.  

Ma már újra épültek a szokásos kulisszák.  

Ma arra ébredtem, hogy lezárják az utcát, ahol lakom, fegyver ropog, nem tudok kilépni a kapun, mintha a világháborúban lennénk. Pedig csak filmet forgatnak bérmunkában valami külhoni stáb részére. Hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok. A saját életemben vagy egy mozielőadáson.

Karinthy hőse előtt lepergett az élete mozifilmként: csakhogy a tekercseket visszafelé forgatták, így aztán a pasast először eltemették, hogy aztán igazi happy endingként végül megszülessen.

A mi tekercseink előre forognak – de az előre irányt, és nem fejlődést jelent. A forgatókönyvíró sem túl eredeti, ötlete legalább bizonyosan kevés. Állandóan ismétli magát. Az egyik jelenetben éppen az atyáskodó állam akar megmenteni, ha lehet, magamtól is, valamivel később egy másik állam nyúl a hónom alá, feszít ki szociális hálót, érvel, miért jó nekem, hogy emelkednek vagy csökkenek az  árak, nő a nyugdíjkorhatár,  csókosokat neveznek ki csókosnak, háború van a végeken, ocsmány a viszonyunk a közvetlen szomszédainkkal is. Nicsak, még a színészek is szinte ugyanazok. Csak a bukott főszereplők minősültek vissza statisztákká, és törtek előre az eddigi háttérszereplők.

És változott a mondatok külalakja. És mindent kétszer, mindent sokszor mondanak. De én bolondultam meg, sugallják.

Jó lenne egyszer ezt az egészet moziként nézni. Nem szereplőként, hanem mondjuk független és gazdag producerként megélni. És akkor én rendelhetném meg a drámai fordulatokat. Én dönthetném el, hogy milyen legyen a film. Horror, zombi, soft pornó vagy éppen akció.

Egyszer akár győzhetnék is. Keményen csapna le öklöm rossz emberek faragott állára, limuzin tetején érkezhetnék virággal kezemben az imádott, csak hozzám hű utcalány ablaka alá, én menteném meg mások életét, én leplezném le a korrupciót, én kérhetnék számon hűségesküket, melyek megbuktathatják a hatalmat is akár, mely fennen hirdeti, hogy politika és maffia között nem épült ki semmiféle kapcsolat, s vélhetőleg igazat is mond, hiszen a filmben kiderülne, hogy ők ketten egy és ugyanaz.  

Lehetnék a mozimban vígjáték, tündér kétballábas felemás cipôben, felemás élettel, rajtam és velem nevetnék. Elkövethetnék tragikus vétséget, hogy azután megtisztuljak. Vagy kimehetnék előadás közben (a saját pénzemért úgy szállok ki az életemből, ahogy nekem tetszik). Megkeresném a pereces nénit, és megkérdezném, mikor kezdődik a következő előadás. És hogy annak a filmnek jobb lesz-e a vége.

Lehetnék néző, szereplő, rendező: de mindig én döntenék, nem hagynám, hogy az én mozimban mások döntsenek helyettem. Akik koronként értem jönnek, nem ellenem.

Kivágnám a legszörnyűbb jeleneteket, koszt vasz koszt, mehetnek az archívumba. Hátha egyszer egy másik filmhez még jól jöhetnek. Vagy az lenne a legjobb, ha soha senki nem nézné meg ezeket a snitteket. Akkor legalább nem hiszik majd azt, hogy mese volt az egész.  

Be kéne egyszer ülnünk a saját életünkre. Mint egy mozielőadásra. Hogy kinevethessük, végigbőghessük a történetünket. Hogy talán meg is értsük a homályos összefüggéseket. Ülök a mozimban, közben az utcán, az ablakom alatt műlőnek, statiszták esnek össze, az újságokból meg egy lakhatatlanul barátságtalan világ köszön rám. Most, ezen az aznap is - a másnapi mozi előtt közvetlen.  

Azt hiszem, szégyen ide, szégyen oda, én mégiscsak kisompolygok. Visszaváltom a jegyemet, vagy átcserélem egy másik filmre. De az ajtók zárva vannak. Se jegyszedő, se portás. A mozigépészig nem is látok föl, elvakít az éles fény. Egyedül ülök a nézőtéren, egyedül szaladgálok ajtótól-ajtóig.

Tízmillió mozi országa vagyok. Mindenütt a híradó pereg? Dehogy, ez már a nagyfilm. Fekete-fehér. Drágábbra nem futotta. Az én mozim. Mindenkinek a sajátja. Még nincsen száz éves. Nincsen mozi sem. Van az agyunk, a szívünk, az életünk. Megannyi statiszta egy ócska horrorban. Mi is a címe? Történet rólunk, akik kalandvágyból itthonmaradtunk.  

Be kéne egyszer ülnünk a saját életünkre. Mint egy mozielőadásra. Csak épp a jegyár túl magas. És senki nem fizeti be helyettünk. Hát akkor marad az élet. Röhögni azon is lehet.